Üvöltőkórus.

Augusztus második felében már vonyítani kezdett egy-két sakál, aztán 25-én a Magyar Gárda megalakulásakor elszabadult a hangzavar. Láttam, ahogy egy kivénhedt, fogatlan hiéna hörögve, levegőt is alig kapva lohol a biciklijét toló Tomcat után, s magasra csapott visító hangja: fasiszta…. fasiszta…..fasiszta

Miközben a Várban, a Turul szobor mellett méltóságteljes eskütétel folyt, s lelkes, önfeledt mosolyú emberek énekeltek együtt, alant a Tabánban is felhangzott az üvöltés. Mint holmi veszett hiénák, ingerült csikaszok, azóta is fújják, egyre vadabbul, egyre ádázabbul: fasiszta….fasiszta….fasiszta, s elképedve szemlélem a gyűlöletbe fordult pofákat, a sunyi, ravasz tekinteteket, amint elvakultan öntik horpaszukból a rettenetes fasiszta veszély képzetét.

Óh, hogy szeretik ezek a kínjukban csaholó, acsarkodó ragadozók a Magyar Hazát, ezt a „kurva országot”. Mennyire aggódnak, mily fortélyos félelem mardossa bennük a fekete lelket. Csak ugatnak, ugatnak, s szinte már maguk is elhiszik, igaznak gondolják az átlátszó, szerencsétlen hazugságot, s vacogva, félve állnak a saját maguk festette rémkép előtt, amin egy ronda, nagy, gonosz fasiszta áll, fenyegetőn előrelendítve karját. „Oh, irgalom atyja ne hagyj el,”

És ti, csőcselék? Ti mit szóltok ehhez? Semmi ehhez a veszedelemhez képest a ti kis nyomorúságotok. Mit nekünk munkanélküliség. Vizitdíj, vagy óraszámemelés. Csak nem azért fogtok nyavalyogni, mert nem jön a vonat? Mert késve ér oda a mentő, s a szakrendelésre nyolcvan kilométert kell utazni?

Hogy elvették a postátokat, hogy hitelt vesztek föl a téli tüzelőre? Ugyan már.

Nem látjátok, hogy egyre több a Turul, hogy szinte már mindenhol Árpád sávos Zászlókat lenget a szél? És a fekete ruha…símaszk nélkül. Rémisztő. Hogy? Ti lengetitek az Árpád sávost? Hát hiába tépjük a pofánkat. Csak röhögtök, gúnyosan? Itt mindenki fasiszta? „Oh, irgalom atyja ne hagy el.”

Pofák. Be nem álló, vészjósló pofák. Amelyek valamikor talán arcoknak látszottak. Felrémlik egy sötét haju, szakállas tanár arca a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetéből, a Szakszervezetek demokratikus Ligájának lehetett tán hajdanán a vezetője, és most itt ugat. Egy vonyító, rémhírterjesztő pofa lett mára. Horn Gábor ő. Be nem áll a pofája. Szinte hihetetlen. Kádár operettellenzékije, a stencilbajnok. A nagy házkutatások túlélője: Demszky Gábor. Arc volt? Talán. De ma fröcsög pofájából a hazugság, s árad rekedtre ugatott torkából a fasizmus réme, és lassan beteríti az egész székesfővárost. Rémálmában egy a sötét, ordas eszmék közt eltévedt kombínó tetején kuporog, s csak üvölt keservesen.

„Oh, irgalom atyja ne hagyj el.”

És aki ezt a sötét fasiszta maszlagot keveri-kavarja, egy bután vigyorgó, idegesen rángatózó marionettbábu, globalista drótjaiba olykor belegabalyodva kiszáll páncélautójából, s elégedetten körülnéz.

Tényleg elkúrtuk, mondja elgondolkodva, s megvakarja aranykeretes szemüvegét.

Nemzettel a Hazáért Összefogás Közössége

Vass István