Csurka István Magyar szemmel, 2001. június 28.-augusztus 02.
forrás: Holhome

Sorozatot kezdek el ma. A közlendő anyag terjedelme nagy, megmondani sem
tudom, hogy ennek az írásnak hány része lesz. Az Izraelből Magyarországra
irányuló tőkebefektetés útját, módját, célját kívánom végigkísérni, különös
tekintettel az \"ingatlanfejlesztésekre\". Ez a szó azért van idézőjelben,
mert új keletű, és talán szándékosan is homályos tartalmú. A magyar fül még
nemigen érti, hogyan lehet egy ingatlant fejleszteni. Hiszen, ha ház,
történetesen, akkor még csak hagyján, akkor lehet tatarozni, emeletet
ráépíteni, szebbíteni, s ezt lehet ugyan \"fejlesztés\"-nek mondani, de már
ebben az esetben is eltérünk nyelvünk tárgyias szellemétől, amely szereti
megnevezni a dolgokat és a tatarozást tatarozásnak, a ráépítést ráépítésnek
mondja. A legegyszerűbb ingatlanfejlesztés egyébként húsvét előtt történt,
annak idején, amikor a gondos gazdaasszony kimeszelte a házát. Szép
fehérre.

Manapság nem ilyen meszelések vannak. Először papíron meszelik, minősítik
át a földet, mezőből, szántóból belterületté, alácsövezik, villanyt, gázt,
csatornát építenek bele, s ez már kétségtelenül fejlesztés. A baj csak az,
hogy ez-után a fejlesztés után rendszerint megváltoznak a
tulajdonviszonyok. Érkezik egy vevő valahonnan -, megveszi a telket. No,
nem éppen azon az áron, amit mezőkorában ért, de nem is azon, amit
alácsatornázva ér. S ekkor kezdődik, az új, tőkeerős tulajdonos jóvoltából
az igazi fejlesztés: rövidesen elkészül a plaza vagy a \"gyógycentrum\". Az
Ingatlanbefektetés című újság írja: \"1995-ben és 1996-ban a
befektetéseknek újabb lendületet adott az izraeli gazdaságban bekövetkezett
belső válság, amely a külföld felé terelte a pénzembereket, és az, hogy
akkorra Magyarországot a térség egyik legstabilabb, befektetésre
alkalmasabb piacaként tartották számon.\" - Itt azért álljunk meg egy
szóra. Milyen stabilitás volt akkor hazánkban? A Bokros-féle stabilitás
éveit éltük, mindenki - mármint a Bokros-Suchman-Medgyessy-féle bankárkaszt
kivételével - sokkal szegényebb lett, minden eladóvá vált, minden
leértékelődött, gyorsan elkelt a villany, a gáz, a belterületi földek és
Tocsik nemsokára elkezdte felvenni a sikerdíjait. Demszky a Vector 2000-nek
fizetett, harmonikusan együttműködött a Horn-Kuncze-kormánnyal, benne majd
a Bokrost váltó Medgyessyvel és a mögötte álló Fekete Jánossal. Még itt van
a Leumi Bank, de már szedelőzködik. \"1998-ra az izraeli befektetések
elérték a 250 millió dollárt, és az előzetes adatok szerint 1999-ben
mintegy 300 millió dollárra becsülhető a Magyarországra érkezett izraeli
tőke nagysága.\" Azóta a befektetések összege elérte, sőt meghaladta a 900
millió dollárt, s így a kicsiny Izrael bekerült a legnagyobb külföldi
befektetők körébe. Nem sokkal maradva el a hatalmas Németországtól vagy a
még nagyobb USA-tól. \"Célterületeik közé tartoznak az ipar, a
telekommunikáció és legnagyobb mértékben az ingatlanfejlesztések.\"
(Ingatlanbefektetés) Később majd tételesen felsoroljuk ezeket a
fejlesztéseket.

Most azonban álljunk meg egy pillanatra. 1995-96-ban adva van egy \"belső
válsággal\" küzdő ország, ahonnan kimenekül a tőke, amint azt az
Ingatlanbefektetés a liberális sajtó szóhasználatát idézve írja, meg egy
stabil, ahol éppen ennek a stabilitásnak a következtében minden eladó. Itt
mindenki szegény, s a napi fennmaradás érdekében mindent el kell adni.
Legalábbis ezt mondják azok, akik a gyors privatizációt szorgalmazzák,
intézik. Kik ezek? Az egyik Bokros Lajos, aki \"Riccardó\" álnéven írt a
Beszélőbe gazdasági értekezéseket a rendszerváltás előtt, de ezt soha nem
rótták fel neki szocialista elvtársai, sem előtte, sem utána, és akik magát
a Beszélőt állítólag üldözték, a másik pedig Suchman Tamás, a marcali zsidó
hitközség tisztségviselője, egy marcali zsidó fuvaroscsalád sarja. Történik
még ekkor az országban, hogy folytatják a megkezdett bankkonszolidációt,
azaz pénzt nyomnak bele olyan bankokba, amelyek előzőleg nagy hiteleket
adtak soha meg nem nevezett egyéneknek, cégeknek, és emiatt elvesztették
tőkéjük nagy részét, a Nemzeti Bank éléről eltávolítják a református magyar
család történelmi nevű Bod Péter Ákosát, és helyére visszateszik a zsidó
származású kedvencet, Surányi Györgyöt, s a stabilitás nagyobb dicsőségére
a kormány elkezdi tönkretenni, becsapni, elszegényíteni az államszervezet
alapsejtjeit, az önkormányzatokat, visszatartva a korábban elprivatizált
belterületi ingatlanaikért járó pénzeket, és sikerdíjat ajánlva fel annak,
aki rá tudja beszélni őket, hogy fogadjanak el sokkal kevesebbet is, érjék
be egykori vagyonuk töredékével. Az ügylet egyik lebonyolítója, aki még ma
is bíróság előtt áll: Tocsik Márta. A főbűnösök azonban különböző
kitüntetések birtokosai. Itt, a stabil országban, ahová a válságövezetből
menekül a tőke, a bankárok havonta leértékelik a nemzeti valutát, s így a
menekült ingatlanfejlesztő egységnyi dollárjáért minden nappal nagyobb
területre teheti rá a kezét. Bankárjai jóvoltából a magyarnak, legyen akár
paraszt, kárpótolt, akár önkormányzat, minden órával több földet kell
ingatlanfejlesztés alá bocsátani, hogy ugyanazt az összeget kapja meg érte,
mint amit tegnap kapott volna.

1996 elején születik meg a médiatörvény, aminek a következtében gyorsan
megalakult a két kereskedelmi csatorna, anélkül, hogy kifizetné az ügylet
alapján járó áfát, és egyidejűleg rendszeres pusztítás áldozatává lesz a
Magyar Televízió, és a nemrégiben alakult Duna Tv is a létéért, a
fennmaradásáért küzd. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, természetesen, hogy
mindkét kereskedelmi televízió, de elsősorban a Tv 2, a ma már
\"mosógép\"-tévének nevezett, a Bronfman család tulajdonában van, és az
irányítása is ennek megfelelő. Edgar Bronfman úr tudvalevőleg a Zsidó
Világkongresszus elnöke. A Horn-kormány mindjárt hivatalba lépése után
magas állami kitüntetéssel jutalmazta. Göncz Árpád elnöksége első
ciklusában, a forró napokban, amikor sok jó tanácsra volt szüksége, hét-
vagy nyolc ízben járt Amerikában, ennek a világszövetségnek a
vendégszeretetét élvezve. Ennek egyik leányvállalata, az Emanuel Alapítvány
- és a Soros rendezte meg ott egyik darabjának a bemutatóját, amiről a
Magyar Fórumban tudósítottunk.

Vessünk azonban egy pillantást a válságban lévő országra is, ahonnan magyar
ingatlanfejlesztésekbe menekül a tőke. Ott háború van, pontosabban háború
volt, háború dúl jelenidőben, és háború készül a jövőre. A hadsereget
állandóan készenlétben kell tartani. Időnként mindenki katona. Senkinek
nincs fogalma róla, hogy mennyibe kerül ennek a mindig győztes és mindig
számszerű túlerővel szemben győztes hadseregnek a fenntartása, de hogy ez
olcsó nem lehet, az nyilvánvaló. A tőkének mégis van útja kifelé. Idézzük
újra az Ingatlanbefektetést.

\"A Magyarországon megjelenő külföldi befektetők közül talán az izraeliek
vannak a legspeciálisabb helyzetben. Míg a nyugati országok befektetői a
rendszerváltást követően érkeztek hazánkba azért, hogy megismerjék az
országot és felmérjék a lehetőségeket, addig az izraeli üzletemberek
számára Magyarország sok esetben a születés helyét, rokoni, baráti
kapcsolatokat jelentett. Ma már kicsit más a helyzet. A Magyarországon
jelenlévő legnagyobb izraeli befektetők közvetlenül általában nem kötődnek
az itt élőkhöz - ezeket talán az itt dühöngő antiszemitizmus és a velük
született mazochizmus vonzza ide -, de szinte minden esetben olyan
képviselőt delegálnak üzleteik élére, aki jól ismeri ezt az országot. Így a
befektetések és a magyarországi üzletek hátterében valóban dominálnak a
közvetlen, személyes kapcsolatok.\" Fordítsuk le, értelmezzük az
Ingatlanbefektetés ezen mondatait? Miért is ne? Még akkor is, ha ez
antiszemitizmusnak minősül majd. Az izraeli befektetések zsidók számára
létesülnek, azokat magyar zsidók irányítják, akik jól ismerik a terepet.
Ennyi. Nincs ez másként a másik befektetési ágazatban, a
telekommunikációban sem. Ahol pedig ez csak foghíjasan működik, mint az
Állami Televízióban és Rádióban, a foghíjak betömése céljából ezeket
állandóan kereszttűz alatt tartják. Addig, amíg olyan homogén nem lesz a
vezetés, mint az izraeli üzletek élén, az ingatlanfejlesztésben. Izraelből
nézve tehát Magyarország nem egyéb, mint egy nagy ingatlanfejlesztés.

Jó üzlet ez? Igen, de egyelőre csak azért, mert potom pénzért lehet
hozzájutni a magyar földhöz, ingatlanhoz. A haszon egyelőre csak a
világbanki parancsok szerint tönkretett, elszegényített magyar talaj
megvételében jelenik meg. A nagy üzlet majd akkor valósul meg, ha az új
áron eladják ugyanezeket a fejlesztett telkeket. De eladják-e?
Lehet-e feltételeznünk, hogy más céljuk is van ezekkel az ingatlanokkal, a
fejlesztésekkel, az üzletláncok felépítésével, a plazákkal, mint a későbbi
továbbadás? Gondoljunk bele: a pénzt háborús térből hozták ki, egy
válságövezetből, ahol a legnagyobb tőke tulajdonosai sincsenek teljes
biztonságban, s ahol gyakran a saját rendőrségüknek is szembe kell
szállniok, sokszor véresen össze kell csapniok azokkal a telepesekkel,
akiket az egykori Szovjetunió területéről hoztak ki. Ezek követelőznek és
ezek nem látják be, hogy ott, a volt Palesztina területén már jóformán
nincs számukra hely. Már Amerika is szót emelt a további telepítések ellen.
Még ha ez meglehetősen hatástalan maradt is.

A volt Szovjetunió területén, az egykori pogromok helyén államilag
fedezett, lappangó antiszemitizmus van, nincs és nem is lehetséges
semmilyen ingatlanfejlesztés. Ha ott lakóparkokat építenének és üzleteik
élére csak olyan embereket neveznének ki, aki az Ingatlanbefektetés
szavaival \"jól ismeri az országot\", a helyiek szétvernék a berendezéseket
és nem tűrnék el a vezetőket, mert ők meg azt ismerik jól - vagy nem jól -,
aki a befektető szerint jól ismeri az országot. A cionista összegyűjtés
programja tehát megfeneklett, mégpedig elsősorban az arabok nagyarányú
szaporodása következtében. Nincs hely, s egyelőre nem lehet annyit kiirtani
közülük, hogy legyen. Más hely kell. Azok tehát, akiket a befektetők
megbíznak a fejlesztések vezetésével, akik rokonok és barátok, nem arra
figyelmeztetik a terepet nem ismerő sorstársaikat, a pénzembereket, hogy ne
gyertek ide, mert itt tombol az antiszemitizmus, hanem éppen ellenkezőleg,
azt mondják, azt kell hogy mondják, hogy itt a pénz is és az ember is
biztonságban van, mert a nép - hála Istennek - türelmes, és csak a sajtónk
írja azt, hogy itt antiszemitizmus tombol, meg kirekesztés, és üldözik a
cigányokat meg a zsidókat. Valószínűleg megmondják nekik nyíltan: - Nézzed,
elvtárs, ezt csak a mi sajtónk írja, hogy olcsó legyen a telek. És jön a
pénz. Épülnek a plazák, a lakóparkok, a földeket átminősítik az
önkormányzatok, mindenki előzékeny, és kalapot emel a tőke előtt.

Bizony, szálláscsinálás ez, mégpedig olyan, amihez a médiumoknak és a
pénznek százszázalékos összedolgozására van szükség, mert a gazdanépnek, a
fejlesztés előtti földtulajdonosoknak nem szabad észrevenniök, hogy mi
történik. A folyamatnak rejtve, a demokrácia és az Európához való
csatlakozás jegyében kell lejátszódnia. Kenyeret keveset kell adni a
népnek, de cirkuszt annál inkább. A cirkuszt az ingatlanfejlesztésekhez már
évek óta Torgyán szolgáltatja, s ezzel teszi a legnagyobb szolgálatot az
ingatlanfejlesztőknek, nem pedig azzal, hogy időnként kipát tesz a fejére.
Cirkusz az is, amikor \"komonistázik\", és harag napját tart, s cirkusz az
is, amikor letartóztatott mindenesét, államtitkárát védi, holott tudván
tudja, kicsoda, micsoda.

A következő részletben az ide érkező pénz útját, esetleges eredetét
kísérelem meg nyomon követni.

Az előző részben megállapítottam: az Izraelből Magyarországra irányuló
tőkebefektetés aránytalanul nagy része ingatlanbefektetés.
Megkérdőjeleztem, hogy ennek a hátterében csupán az a cél áll, hogy a
magyar ingatlanokat megszerezve, a különböző izraeli cégek extra-profitokra
tegyenek szert. Ehhez ugyanis egy idő múlva el kellene adniok ugyanezt az
ingatlant. Ennek azonban semmi jele nincs most. Feltettem továbbá azt a
kérdést is, hogy elegendő magyarázat-e erre az egyirányú, s jellegzetes
mozgásra az a tény, hogy a magyar föld igen olcsó, s az ingatlanba
befektetett pénz oly csekély, hogy nem is kell törődni azzal, mi történik
később. Vagyis egy ismeretlen befektetési cél fennforgását sugalmaztam.
Idáig elérve még mindig nem akarok többet, mint újabb tényekkel, tények
csoportosításával, okok és összefüggések keresésével tovább kérdezni.

Az eddig feltártakból egyelőre csak annyi világos, hogy valami különös, a
szokványos tőkeáramlástól eltérő dolog történik. Miként már más helyen is,
ezúttal is \"szálláscsinálás\"-nak neveztem a műveletet. Meglehet, kissé
korán és mintegy megelőlegezve valamit, ami ennyire súlyos kérdések
esetében megengedhetetlen, tudománytalan eljárás, legalábbis akkor, ha nem
következik az okok feltárása. Hát következzék!

Az ingatlanfelvásárláshoz és az ezekkel összefüggő nagyarányú
plazaépítésekhez előbb meg kellett teremteni a pénzügyi feltételeket. Az az
előfeltétel ugyanis, amelyre az előző részben hivatkoztam, tudniillik a
Bokros-csomag és a magyar társadalom vészes elszegényedése, a \"minden
eladó\" állapota maga is következmény. Olyan szerencsétlen állapot, amelybe
el kellett jutni. Hogyan jutott a magyar társadalom és a magyar gazdaság a
Bokros-csomag állapotába, a \"minden eladó\" állapotába? Vajon a
rendszerváltásnak szükségszerűen kellett ide vezetnie, vagy voltak külső és
belső rásegítő körülmények, és ezt a magyarságra nézve káros, veszélyes
irányt szorgalmazó emberek? Terelők és elterelők. Mindenekelőtt meg kell
állapítanom, hogy ilyen vizsgálódásokat, amelyek a rendszerváltozás
esetleges hátsó céljainak vizsgálatára irányultak, még senki nem
kezdeményezett. A rendszerváltás egy üdvös jelenség, amit nem illik egyes
körök hátsó szándékaival bemocskolni. Aki így kérdez, gyanús. Az okság
különben is, mint olyan, eleve ki van hagyva mai társadalmi
kérdésfeltevéseink köréből. Ma nem szokás megkérdezni, hogy valami vagy
valaki az-e, ami, olyan-e, amilyennek látszik, tettével, bűnelkövetésével
van-e valami célja, sőt még a törvényeket is úgy hozzák, hogy a
következményeivel, a távolabbiakkal különösen nincs tisztában minden
törvényhozó.

Akkor, amikor a tudomány, a biológia, az agykutatás, a fizika és a
kibernetika egyre több, eddig nem sejtett okra világít rá, addig a
társadalmi gondolkozás megreked valami felszínes tudomásulvételben. Az
\"állam rossz tulajdonos\" mondták ki a rendszerváltás hajnalán a
liberálisok, és az állítást senki nem kérdőjelezte, vagy nem merte
megkérdőjelezni. Mindenfajta állam, minden körülmények között rossz
tulajdonos? Továbbá, nincs-e, nem lehet-e érdeke, sőt létérdeke egy
közösségnek éppen az állami tulajdonlás esetleg megváltoztatott tartalmú -
fenntartása egy adott történelmi szakaszban? El kell-e jutni az állam rossz
tulajdonos elven maradva addig, hogy a vízműveket, a csatornázást, a
temetkezést és az energiaipart és kereskedelmet is el kell adni külföldi
tulajdonosoknak? Mi az oka annak továbbá, hogy azokat a kivételes
személyeket, akik mégis rákérdeztek ezeknek a privatizációknak az okára,
rámutattak a helytelenségükre, rövid úton kipenderítették az állásukból, s
lehurrogták, majd elhallgattatták őket? Közelmúltunk története, kinevezései
és leváltásai, egyes elemek szélsőségesnek és szalonképtelennek
nyilvánítása, egyáltalán: az érvelés és érdemi vita nélküli megbélyegzés
gyakorlata arra enged következtetni, hogy mindebben megnyilvánul valami
erőszak, valami hátsó szándék, amelyről a népnek nem szabad tudomást
szereznie.
Társadalmunk még ma is egyeduralmi jellegű, erőszakra épül, csak ez az
erőszak másképpen van előadva. Ez nem fizikai erőszak, noha sokszor az is,
hanem szellemi. Gúzsba köti a gondolkodást. Ezt az is bizonyítja, hogy arra
sem irányul kérdés, hogy miért bélyegzik meg a kérdezőket és miért nem
engedik kérdezni a tudományt.

Miért csak egyfajta, lényegében véve marxista és marxistából liberálissá
lett közgazdaságtant tanítanak az egyetemen, miért állapítják meg
önkényesen és a sajtómonopólium reklámfogásaival az új irodalmi értékeket,
miért nem tanítják a történettudomány mindegyik irányzatát, miért van
egyoldalúan liberális tájékoztatás és tömegkultúra? De az alapkérdésünknél
maradva: miért nem kérdez vagy kérdezhet rá a tudomány a rendszerváltás
körülményeire, okaira, esetleges rejtett, feltáratlan céljaira, a
rendszerváltást irányítók, vagy azok egyes köreinek kapcsolatrendszerére,
függésére, külföldi elkötelezettségeire és a sorsunkat eldöntő globális
erők velünk kapcsolatos céljaira? Miért nem lehet megkérdezni, hogy
valamely tőke honnan jött, miből származik és mit akar itt? A gondolkodás
megreked ott, hogy a piacgazdaság, amelyet a Nyugat telepít ide, jobb, mint
a szovjet szocializmus ami kétségtelen -, de azt már, hogy az ide beérkező
tőkének valami más, esetleg politikai, netán etnikai célja is lehet, azt
szégyenlősen nem kérdezi senki. Arról már beszélnek a nemzeti radikalizmus
körébe tartozó közgazdászok, hogy egyes piacvesztéseinknek,
tulajdonvesztéseinknek akár tragikus következményei is lehetnek nemzetünk
számára, de a hátsó szándék, a kiszámított kártétel és a \"tudatos
ingatlanfejlesztés\" gondolatáig nem jut el senki. A privatizációnak a
nemzeti sorssal való összekapcsolása nacionalizmus, és természetesen tabu.
Erre nincs ösztöndíj. Amelyik kutató pedig mégis erre vetemedik, az
félredobódik, és műve nem épül bele a tudományos és a közgondolkodásba.
Elhallgatással van eltiltva.

Huszonöt-harminc éve arról esik a legkevesebb szó, mi az érdeke a
közösségnek. Ezzel ma már csak idős, megviselt emberek, hatalom nélküli
hagyományőrzők, maradék ötvenhatosok, megbélyegzett horthysták vitézkednek.
Meg újabban, hála Istennek és a mi tevékenységünknek, az ifjúság táguló
körei, amelyek még úgyszintén nincsenek hatalomban. Megtartani egy üzemet,
egy birtoktestet és jól működtetni, vagy pedig gyorsan eladni? És ha
eladni, kinek és mennyiért? Ezt, a nemzeti sors számára legfontosabb
kérdést senki nem vizsgálja. A liberális élcsapat, az SZDSZ ehhez már
1989-ben azt is hozzátette, hogy nem szükséges az állami tulajdont kezelő
személyeket, a rosszul működtetőket lecserélni, mert ha megváltozik a
tulajdonforma, ha az állami vállalatból részvénytársaság lesz, akkor
mindjárt, sőt szükségképpen jól fog működni. Az állami tulajdont a régi,
szovjetes formában rosszul működtetők mind a kommunista nómenklatúra tagjai
voltak, de hogy miért ragaszkodott hozzájuk a liberális élcsapat, arra most
az Ingatlanbefektetés című honlap már idézett mondatai vetettek valami
sivatagian szikrázó fényt, megállapítva, amit már idéztünk, hogy az izraeli
befektetők, akik nem őshonos magyarországiak, szeretik rokonokra,
barátokra, olyanokra bízni a megvett üzemet, akik előtte is vezették,
irányították. Természetesen nemcsak azoknak az üzemeknek a vezetői maradtak
a helyükön, amelyeknek most izraeli tulajdonosa van, hanem a többi is.
Ehhez viszont azt kell nyomban hozzátenni, hogy egyetlen külföldi cégről
sem tudható pontosan, ki a tulajdonosa. Végső soron.

A kádermentésben akkor, 1989-ben, 90-ben csak politikai hatalomátmentést
látott az ember, s undorodva fordult el az SZDSZ-től mint párttól, hiszen
ez korábban ennek éppen az ellenkezőjét hangoztatta, most, tíz év múltán
azonban egy céltudatos és rendkívülien előrelátó szálláscsinálást is fel
kell felfedezni benne. Mire kellett és mire nem kell ma már az SZDSZ?
Kezdetben a szálláscsinálásra és az átmentésre szervezték, arra tartották
fenn, most azonban, hogy már itt vannak azok, akiknek szállást csináltak,
nem kellenek, mert megszokott, beléjük rögzült hangoskodásukkal felhívják a
figyelmet az eddig sikeresen elrejtett hátsó célokra, az
ingatlanfejlesztésre. Ez áll a Kuncze-Demszky-váltás mögött is. Remélik,
hogy Kuncze arcával el lehet takarni Bauert és a többit.

Merész feltételezés, de teljesen kizárni nem lehet, hogy a \'90-es, \'91-es
átmentésekben, görcsös kádermentésben, magában az
Antall-Tölgyessy-paktumban valakik már látták a mai plazák helyét,
sejtették az árát, ismerték a helyrajzi számát. Az azonban kétségtelen,
hogy a magyar rendszerváltás akkori, hirtelen elkanyarításában,
visszafogásában benne volt az egész nómenklatúra burzsoává válása, a
piacszerzés és az egész Magyar Ingatlan sorsának ilyen látomása, az aligha
lehet vitás. A paktum csak a tévék, rádiók sorsáról intézkedett. A többi
aztán jött magától. Mindezt a bekövetkezett eladások és vásárlások
bizonyítják. A beszédes tények. Az eladók köre és a vevők köre. Ha az MSZMP
KB hatásköri listájáról kinevezett elvtársnak nyomban mennie kellett volna,
akkor nem lett volna lehetősége később, a Bokros-csomag után mint \"jó
rokonnak\" aláírni az egydolláros eladási szerződést. És esetleg a
dolgozókat sem kellett volna mind szélnek ereszteni. De hát 1988-89-90-ben
az egész társadalom át volt itatva liberalizmussal, ami akkor egyedülien,
kizárólagosan jelentette a szabadságot a Kádár-rendszer kissé már
megszokott, áporodott, rossz levegőjével szemben. Más lehetőség nem volt?
Harmadik út nem létezett? Ez volt a nagy csalás. Aki a harmadik úttal
próbálkozott, azt nyomban szélsőségesnek minősítették, kirekesztették, és
most itt vagyunk a plazák tövében, az \"ingatlanfejlesztésben\".

A nyolcvanas években, amikor Reagan elnök olyan fegyverkezési versenyre
hívta ki az oroszokat, amit azok gazdasági fejletlenségük következtében nem
bírtak követni, és megindult a glasznoszty, s Gorbacsov elkezdett
tárgyalni, egyszerre több jövőkép alakult ki.

A szovjet hatalom teljes és radikális megdöntése nem szerepelt az amerikai
tervek között, mert egy esetleges lázadás az atomerő indítógombjait is
veszélybe hozta volna, és Kína számára óriási előnyt jelentett volna. Tehát
a lassú átgyúrást és a gyors Coca-Cola-benyomulást választották. Ezenfelül
valószínűleg csak Németország egyesítéséről döntöttek, de a német gazdasági
és politikai erő megnagyobbodását Németország európai körbevételével és
gazdasági leterheléssel kívánták ellensúlyozni. Magyarország, ha szóba
került egyáltalán, csak mint opciós terület kerülhetett szóba. Kézenfekvő
volt, hogy Ausztria és Németország kapjon opciót Csonka-Magyarországra. Ez
részben meg is valósult, már csak a történelmi körülmények folytán is.
Magyarországra azonban, most már látjuk, mintegy hátulról vagy alulról
Izrael is opciót jelentett be. Washingtonban, hogyan, hogyan nem, helyt
adtak ennek az opciókérésnek. Persze a német opció sincs kizárva, különösen
ha olyan a cég tulajdonosi szerkezete, hogy a másik opciót is érvényesíti
(Deutsche Telekom-Matáv).

Magyarország 1982-ben lett tagja az IMF-nek, a Nemzetközi Valutaalapnak. Az
ügyet szovjet engedéllyel, PB-hozzájárulással, Kádár rábólintásával az
akkori pénzügyminiszter és az akkori AMNB-elnök mellett, pontosabban előtt
az a Fekete János MNB-elnökhelyettes intézte, aki később, a kilencvenes
években megcsinálta, igaz, csak egy rövid szívásnyira a magyarországi Leumi
Bankot, és aki ma már bevallottan izraeli-magyar kettős állampolgár. A
Leumi a Moszad, az izraeli titkosszolgálat kezében lévő bank. A
legfontosabb értesülésekhez való hozzájutás szála tehát adva van. Soha
senki nem fogja megtudni, hogy valójában milyen információk kerültek be
ezen a szálon és egy-két továbbin, melyekre majd még kitérek, és milyen
állapotrajzok, kérések, ajánlatok kerültek ki ugyanakkor. Egy szép, jól
záródó aktatáska nem csupán dollárkötegek Moszkvába kiszállítására
alkalmas. Mi arra vagyunk utalva, hogy a megtörténtekből, a privatizáció
lebonyolítási módjából, kedvezményezetti köréből, illetve kárvallottaiból,
valamint egyes politikai lépésekből következtessünk.

Kezdem magammal, mert ez a legegyszerűbb. Már a közösen kiküzdött és
Aczélék által árgus szemmel figyelt Hitel egyik első számában leírtam,
1986-os amerikai élményeim, valamint az 1988-ban már erősen fújó
rendszerváltó szél hatására, hogy \"nekünk, magyaroknak ügyelnünk kellene,
nehogy a moszkvai húskampó után most egy New York-i húskampóra akasszanak
bennünket\". A mondatot természetesen megértették. 1989 végén Kis János, az
SZDSZ akkori elnöke Amerikából hazajövet kijelentette, hogy a két párt, az
MDF és az SZDSZ között lehetséges az együttműködés, a szövetség, ha engem
kihagynak belőle. Mert antiszemita vagyok. Én persze tudtam, hogy a
húskampókról van szó. Nem lehet a vezetésben olyan ember, aki ezt így
látja. Még csak nem is washingtoni, hanem New York-i húskampó? New York a
világ legnagyobb zsidó városa. Miről beszél ez az ember? Az átakasztás
megtörtént, és az MDF-ből való kizárásom is. Sorsom további részletei
meglehetősen ismertek, ma az Orbán-kormányt óvják a velem való
együttműködéstől, pedig brüsszeli húskampóról még nem is írtam. Lehet, hogy
ott már nem is árulnak bontott sertést, marhát, csak csomagolt darabokat,
tehát a hasonlatot keresőnek pultra kitett és vákuumcsomagolt országokkal
kell példálóznia. A vákuumot mi magunk, a hűtést a kereskedelmi tévék
állítják elő.

Izraeli beruházásban felépült budapesti irodaházak
Cím Ker. Év Beruházó/fejlesztő
Business Center 99 (Váci út 99.) XIII. 1996 Business Center 99
DUNA PLAZA (Váci út) XIII. 1996 Transelektro, majd Ofer Brothers
Metropol Vision XIII. 1997 nemzetközi befektetőcsoport
Metropol West (Tüzér u.) XIII. 1997 nemzetközi befektetőcsoport
Metropol South (Hun u. 2.) XIII. 1996 nemzetközi befektetőcsoport
Metropol Center (Tüzér u. 2.) XIII. 1995 nemzetközi befektetőcsoport
Metropol East XIII. 1999 nemzetközi befektetőcsoport
Business Center 22 (Baross u. 22.) VIII. 1999
Business Center 99 Kft.
Lotar center (Baross u. 52.) VIII.
1999 nemzetközi befektetőcsoport
Fogarasi út 3. XIV. 1999 Business Center 99 Kft.
Pálya utca XII. 1999 Bes-Net csoport
Hermina Towers XIV. 1999 Bes-Net csoport
http://www.ingatlanbefektetés.hu/szam2/c08.html

Más is történt azonban, ami az ingatlanbefektetés irányába mutat. 1989
nyarán öt időközi választást tartottak, amelyek közül négyet az MDF nyert
meg; egyben, Kiskunfélegyházán érvénytelen volt a választás. Ezekre
mindegyikre úgy került sor, hogy az MDF kezdeményezte aláírásgyűjtéssel a
régi kommunista képviselőt visszahívták, vagy az a visszahívás elől
menekülve lemondott. S a helyére újat választottak. Így került többek
között Pest megyében a hírhedt Cservenkáné helyére Roszik Gábor, aki
később, már mint MDF-es képviselő, a hírhedt Dunagate-aktákat nem a saját
pártjának, hanem a Fidesz-SZDSZ-nek adta át. Kecskeméten Debreczeni József,
Szegeden Raffay Ernő lett megválasztva, Zalaegerszegen pedig Marx Gyula. A
megválasztottak későbbi elirányulásától eltekintve ez óriási siker volt,
előrevetítette az MDF esetleges későbbi abszolút győzelmét, amit éppen a
Dunagate-tel felhozott SZDSZ akadályozott meg. A sikeren felbuzdulva, s az
erős pécsi szervezettel együttműködve éppen a következő áldozatra
nyomultunk volna rá. Pécs I. kerületének képviselője, az egykori Baranya
megyei első titkár, Aczél György volt. Antall azonban ezt a visszahívást -
többedmagával - leállította, mondván, hogy Aczél szívpanaszokkal kórházba
került. Halálát mégsem okozhatjuk ezzel az ingerrel. A pécsi szervezet
meghátrált. Aczél megmenekült a megszégyenítő visszahívástól, s vele az
MSZMP-nek az a szárnya is fennmaradási engedélyt kapott, amelyik később
eljutott az ingatlanbefektetésekig és a tőkés létezés gyönyöreiig. Aczél
vonalát a pártban és az MSZP-ben Nyers Rezső vitte tovább, a stafétában ő
még közre tudott működni. Aczél 1991-ben halt meg, minekelőtte részt vett
az MSZP megalakulásában, és funkcióitól megszabadulva irattárának
rendezgetésével foglalatoskodott, immár Bécsben. Utolsó pártmegbízatása a
Kádár-irattár rendezése.

Végelszámoláskor nincs ennél fontosabb. Életrajzírója, Révész Sándor vaskos
könyve végén megállapítja, hogy 1990-ben valószínűleg az SZDSZ-re
szavazott. Arra a pártra, amelynek a magját, a \"demokratikus ellenzéket\"
állítólag éveken át üldöztette, és amelyik elsőként mondta ki, még Kádár
életében, hogy \"Kádárnak mennie kell!\". Akkor, amikor ő még Kádár
jobbkeze volt! Bajuk semmi nem lett ebből a nagy kijelentésből. Később
pedig képviselőik minden kádert, különösen azokat, akiket rokoni, baráti
szálak fűztek a későbbi befektetőkhöz, a helyükön kívántak hagyni. Céljukat
el is érték. Ez pedig azért tartozik ide, a mostani ingatlanbefektetési
elemzésbe, mert Aczélról közben kiderült, hogy már politikai bizottsági
tagként is kétfelé játszott. Mindezt az a Lovas István hozta
nyilvánosságra, akit most minden képzeletet felülmúló aljassággal,
magánéletében való vájkálással akar megsemmisíteni két Soros-komisszár,
anélkül természetesen, hogy közéleti-politikai cikkeibe foglalt
állításaival vitába szállna, azokat idézve cáfolná. Most fény derült arra,
hogy Aczél titokban már a hetvenes években találkozott a Szabad Európa
Rádió magyar osztályának vezetőivel, és azokkal a reformkommunisták SZER
általi támogatásában egyezett meg. Erről a találkozásról, mint döntő
fontosságú és a szocialista rendszert lényegében véve eláruló megegyezésről
most is kevés szó esik. Nem állították be ezt abba a folyamatba, amelyik
szükségképpen elvezetett a mai helyzetbe. Elfelejtették, hogy a SZER-t
ezután fokozatosan a demokratikus ellenzék szolgálatába állították.
Puddington úr, akinek visszaemlékezését Lovas felidézte, nem ír a későbbi,
már nem Aczél, hanem jó emberei által megejtett bécsi találkozókról, a
nyolcvanas évek fellazulásairól.

Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy Aczél és társasága már ezen az első
találkozón megállapodott abban, hogy idővel Konrád György elvált felesége
is a Rádió munkatársa lesz, mint a vákuumosodó Magyar Ingatlan viszonyait
jól ismerő, megbízható személy, s az sem következik mindebből, hogy Konrád
György ezen a rádiós, vagy talán Aczél-csatornán kapta az értesülést: fel
lehet vetni a két Németország egyesülésének kérdését, mert már nem eltiltás
jár érte. Mi a tényt közölhetjük: felvetette, mégpedig akkor, amikor Walter
Ulbricht elvtárs fala a két Berlin között még állt és a fal tövében még
lőttek. Nem tudott ő valamit, amit mások nem?

Aczél természetesen nemcsak a müncheni liberálisoktól szerezhetett híreket
a világ változásairól, hanem az utazó és világbanki konferenciára járó
kettős állampolgár elvtársától is. Kétségtelenül szükségük volt egymásra,
mert itthon a vaskalaposok hevesen támadták mindkettőjüket és egy véd- és
dacszövetségben semmi sem jelent többet a bizalmas információknál. Ők
egyébként is összetartoztak. Ha egyszer a világ legerősebb hatalmi
központjában és annak is a pénzt osztó kemény magjában az a vélemény -
folyosón, vacsorán, s esetleg döntéshozatalkor is -, hogy a szovjet
rendszer napjai, jó, mondjuk évei meg vannak számlálva, akkor az okos
ember, s az, aki tudja hová tartozik, nyomban az átmentésen kezd
gondolkodni. A vezető pozíciókba kinevezni, ott megerősíteni a saját
embereket, s a rendszeren belül egy olyan alrendszert képezni, amelyik úgy
hajtja végre az átmentést, hogy közben megszerzi a hülye nép bizalmát, és a
rendszer legnagyobb, legradikálisabb ellenzékének kitüntető címét is.
Szamizdatokat ad ki, amelyeket mi üldözünk, miközben biztosítjuk a
következő számok megjelenését és az egész világon való szétterjedését:
SZER. És ellátjuk őket olyan információkkal, amelyekhez a rendszerünk - a
közös rendszerünk! népi-nemzeti ellenzéke nem jut hozzá. Amelyhez
természetesen maga a nép soha nem jut hozzá. (Vagy legfeljebb most,
2001-ben, amikor ezeket a levezetéseimet közreadom.) Nem tudjuk miről
tárgyalt Aczél Rómában a SZER vezetőivel, de azt tudjuk, hogy a SZER a CIA
intézménye volt és a magyar osztály vezetői úgy, hogy a főnökök ne tudjanak
róla, semmiképpen nem tárgyalhattak egy olyan magas rangú kommunista
vezetővel, mint amilyen Aczél volt. Ha pedig a CIA vezetői tudtak erről,
akkor tudniok kellett a Moszad illetékeseinek is, annál is inkább, mert ők
Aczélt másként is számon tartották. Hogy miként, azt azonban csak 1989-ben
tudhatta meg egy szűk kör. Erről Révész elvtárs, az életrajzíró így ír:
\"Ezután Aczél egy rövid közbeszólást leszámítva, négy hónapig nem szólal
meg a központi bizottság ülésein. Jelen van, de hallgat. Azon az április
12-ei ülésen is, amelyen Kádár elmondja utolsó, zavarodott beszédét. Egy
KB-ülésről maradt távol (izraeli útja miatt), a május 8-airól, amelyen
Kádárt felmentették pártelnöki beosztásából. Erről Aczél Izraelben szerez
tudomást, és felháborítja, hogy ezt teszik egy \"haldoklóval\".

Az egyik fővezér, a kulturális és információs főember rendszer végi, a
kétségtelen bukás előtti izraeli útját nem szabad csak menedékkérésnek
tekinteni, és nem szabad csupán vezeklésként felfogni. Ennek az utazásnak,
amelyet sokáig titkoltak a nagyközönség előtt, jelképes értelme, jelentése
volt, amelyet csak azok a beavatottak értettek meg, akikre tartozott.
Kétségtelenül Aczél ezen az úton vezekelt is, amiért elhagyta kora ifjúsága
cionizmusát, zsidó hitét, és kommunista lett, Appel Henrikből Aczél György,
ahogy Dzsugasviliből, a grúz postarablóból Sztalin, azaz szintén acél. A
vezeklésről és a megbocsátásról, az újra befogadásról később meleg hangú
cikkben írt a Szombat című zsidó kulturális hetilap, csak arról nem írt
senki, sehol, hogy mi volt, mi lehetett Aczél poggyászában. Mit vitt ki,
mit adott át és mit hozott haza, esetleg üzenetként. Mert egy ilyen
hirtelen feltámadt vágyakozást a Sion hegye és a Város iránt nem magyaráz
meg kielégítően az ifjúkori elkötelezettség. Aczél minden lépését politikai
célok vezérelték. Gyávának sem lehetett - nem is volt annyira gyáva, ahogy
látva a kétségtelen bukást, most ott keressen magának menedéket. Nem, ez
politikai utazás volt, üzenet, iránymutatás és nyilván elő is volt
készítve, azaz valószínűleg hívták.

Izraelnek, a mai ingatlanbefektetőknek, s azok elődeinek szükségük volt
azokra a tájékoztatásokra, amelyeket csak tőle, a megtérőtől kaphattak meg.
Tudni kellett, kire számíthatnak, és kire nem. Kiket kell otthagyni a
helyükön és kiket nem, kik tudják megvédelmezni a maguknál kisebbeket, és
kik tudják megteremteni a privatizáció előfeltételeit, kire szabad bízni a
bankrendszert stb. Ostobaság volna feltételezni, hogy mindezt két hét alatt
forgatókönyvszerűen megbeszélték a már betegeskedő Aczéllal odakint. Ezt
természetesen nem is állítom. De azt már igen, hogy ez is egyik fontos
állomása volt annak, hogy ma az Ofer család a legnagyobb plazaépítő. A Váci
úti Duna plaza mellett még tizenvalahány plaza épül, vagy terveződik
Magyarországon, mégpedig a legfontosabb, legnagyobb magyar városokban.
Zalaegerszegtől Nyíregyházáig. A Duna plaza mögött - már hogyha a Váci út
felől nézzük -, pedig most folynak az előkészületei egy óriási hajó- és
jachtkikötő, szállodasor és lakópark építésének, amelyik a plazával együtt
egy új, soha nem látott minőségű városmag kialakulásával fenyeget.

Ez az új luxuskikötő a haldokló Csepeli Szabadkikötő fölött épülne akkor,
amikor a magyar tengerhajózás és a Duna-tengerhajózás már el van adva. Már
nincs magyar hajó a tengeren. Akadt olyan hajó is, amelyet 1, azaz egy
dollárért adtak el, hogy aztán új tulajdonosa röviddel ezután egy, azaz 1
millió dollárért dobja oda a hullámok hátára. A pénz sorsáról semmit nem
tudunk. Feküdhet Cipruson, az off-shore-paradicsomban, fél lábbal a
Közel-Keleten, de megbújhat az ingatlanbefektetést jól ismerő jachtkedvelők
zsebében is. Mindenesetre ahhoz, hogy mindez létrejöhessen, hogy egyáltalán
ezeket el lehessen képzelni, fel kellett számolni többek között az Óbudai
Hajógyárat is, amely eladdig a közismerten rossz tulajdonos Magyar Állam
kezében volt, utána csődbe kellett juttatni a magyar hajózást, és a hajókat
el kellett adni, létre kellett hozni az adót sehol nem fizető cégek sorát,
és ki kellett választani azokat a vezetőket, akik mindezt, természetesen
nagy egyéni haszonhoz jutva végrehajtják. Ez mindegyik önmagában álló
mozgásnak, ténynek látszik, eddig legalábbis senki nem kísérelte meg sorba
állítani mindezeket és megkeresni az esetleges összefüggéseket.

Az előző részben megkíséreltem felvázolni Magyarország rendszerváltás utáni
átalakulásának általam leglényegesebbnek tartott elemét, az állam
státusváltozását. Az államot már a Kádár-korszakban elkezdte megszállni a
liberalizmus, mint előőrs, és nyomban utána mint zöm: a pénzhatalom. Nem
tévedünk nagyot, ha ezt a banknyomulást, a Világbank és az IMF
beleszólásának megnövekedését tekintjük a rendszerváltás előkészületeinek.
A Kádár-korszakban az egypárti parancsuralomba beleillesztett liberalizmus
látszólag szocialista reform volt, s mint ilyen, rokonszenvet váltott ki, s
máig nem lepleződött le, mint szálláscsinálás. Mert ebbe az irányba, a
kérdésfeltevésnek eddig a köréig senkit nem engedtek és senki nem
merészkedett. Csak most, hogy megjelent Révész Aczél-életrajza, tárult föl
az a képtelenség, hogy Aczél György, életrajzírója feltételezése szerint, a
kilencvenes választásokon nem egyik vagy másik utódpártra, azaz az MSZP-re,
vagy az MSZMP-re, hanem az SZDSZ-re szavazott. A párt második embere. A
reformok atyja, a sztalinisták üldözöttje, a kultúrember. Még akkor is, ha
ez csak feltételezés, döbbenetes erővel mutat rá az irányra, a szándékokra,
annak a történetnek a lényegére, ami a magyarsággal történik. Ha ez igaz,
akkor Aczélnak és a kései életrajz-írónak tudnia kellett a következőket: az
SZDSZ nem az, ami, nem radikális rendszerváltó párt, hanem a mi pártunk. A
későbbi ingatlanfejlesztőké.

Miben foglalható össze eddigi elemzéseim lényege? A fentiek mellett talán a
nagyon tudatos személyzeti politikában. Már a nyolcvanas években
elkezdődött, Aczél káderkiválasztásaival, kinevezéseivel,
elhallgattatásaival, eltiltásaival. A kulturális és a tudományos élet
vezető helyeit saját embereivel szállta meg, számukra a párt által uralt
sajtóban nyilvánosságot teremtett, hangadóvá és mértékadóvá tette őket, s a
már korábban is birtokba tartott pénzügyi rendszer után a gazdasági
kulcspozíciók többségét is megszerezte. A rendszerváltás előtti években és
a következőkben is ezt a megszállást sikerült az állandóan magas lángon
tartott népi-urbánus vitával elfödnie, s mire a rendszerváltásra sor
került, már meg volt szervezve a reformer sajtócsapat - Mester Ákos és
csapata -, amelyik ezeket a korábban kinevezett liberálisokat, oda
származottakat a jövő embereinek, a demokrácia bajnokainak tüntette fel, és
a nem ilyenek iránt legalább fanyalgást mutatott, vagy egyenesen
lefasisztázta őket. Igyekeztek olyan politikai körülményeket teremteni,
amelyben a rendszerváltás leegyszerűsödött volna az MSZMP vaskalaposainak,
Biszku Béláinak, Berecz Jánosainak eltávolítására. Az irányítás pedig
kerüljön az Aczél-körbe tartozó, egyébként ugyanúgy kommunista múltú,
KB-tag és PB-tag kettős állampolgárok, vagy lehetséges kettős állampolgárok
körébe. Ez a művelet mégis csak részben sikerült nekik. Az MDF népi
szárnyának, az e sorok írója mögött tömörülők MDF-en belüli
elégedetlenségének volt ez köszönhető. Az \"Apák és fiúk\" megjelentetése
éppen a csomagterv titkosságát vágta szét. Azért is voltak annyira dühösek
érte. Az SZDSZ nem nyert, nem jutott kormányra, paktumot kellett kötni, s
ez időveszteséget jelentett nekik.

Aczél kiestével ez a politikai nyomulás nem szűnt meg. A korábban Amerikába
kihelyezett emberek, a kiüldözöttnek látszó lukácsisták, az USA-ba
kitelepülő s egyetemeken szállást és némi katedrát kapó emberek - köztük az
Akadémia volt elnöke, a Kádár-korszakról egyetemi dicshimnuszokat zengő
Berend T. Iván (Gólyavári Esték) -, szorgalmasan szőtték a kapcsolati
hálót. Politikai életbiztosításokkal kellett az otthonmaradt
ingatlanfejlesztőknek védelmet és előmeneteli lehetőséget szervezni, a
nemzeti kormányt rákényszeríteni az alkalmazásukra, és megakadályozni a nem
a körükbe tartozó nemzeti középosztály tőkéssé válását. Elfoglalták például
a privatizációt felügyelő, intéző auditáló, a vállalatokat felmérő és a
vevőket kijelölő nagy nemzetközi cégeket, mint a Deloitte and Touche, a
Procter and Gamble és a Baker et McKenzie. De már ekkor is érkeztek szép
számban a közvetlenül Izraelből ideküldött emberek. Még a tőkét ők nem
hozták, hanem csak a helyet keresték neki. Néha egy-egy gikszer is
becsúszott. A rendszerváltáskor amerikai nagykövet nyíltan és diplomáciai
hatáskörét túllépve beleszólt a dolgokba, ezért el is kellett innen
vinniök, s átkerült a bankszakmába.

A kulcspozíciók megszerzésével egyidejűleg folyt és folyik ma is az állam
leépítése, gyengítése és a mindenkori kormány hatókörének a szűkítése. A
liberális állam ma már nem állam és nem hatalom abban az értelemben,
amilyen hatalommal hatvan, hetven évvel ezelőtt rendelkezett. Ez
fejlődésnek van feltüntetve, a szabadság nagyobb fokának, egyes ember
cselekvési területe megnövekedésének. Holott nem így van. Az államtól és a
kormánytól elvett hatalmat, jogosítványokat, vezetési készségeket nem a
köznek, a népnek, még csak nem is a civil társadalomnak adták oda, mint
ahogy mondják, hanem ez ma mind, szőröstül-bőröstül a pénz, a pénz
hatalmasainak, a nemzetközi tőkés társaságoknak, a bankoknak és a
bankároknak a kezében összpontosul. Ez a globalizmus. Ezt David C. Korten
írta le mindeddig legtökéletesebben és a legnagyobb erővel a Nemzetközi
tőkés társaságok című könyvében, s ugyanezt fejtegeti filozófiai síkon,
egyedülállóan magas színvonalon a mi legnagyobb szétnézőnk és legmélyebben
látó magyar filozófusunk, Molnár Tamás is. A globalizmusba vezető
történelmi utat összeköti az állam és az egyház viszonyának tárgyalásával,
az értelmiség háttérbe szorításával. Az egykor dicsőséges polgár, a
szabadpiac megteremtője, éppen most nyomorodik bele a globalizmusba.
Természetesen ma már a globalizmusnak, a globalizmus ártalmainak s a
jövőféltésnek óriási irodalma van, amelyik mégis, minden túlerő ellenére,
azzal kecsegtet bennünket, hogy az emberiség kilábal ebből az új
világuralomból, pénzügyi zsarnokságból.

Az úgynevezett liberális demokrata állam kétosztatú. Egyik oldalon van maga
az állam a kormányával, amelyet minden negyedik évben szabad választásokon
kell megválasztani, hogy végezze el az adminisztrációt, és egyengesse az
utat a tőke szabad áramlása előtt, vezesse az anyakönyveket, már amennyire
az adatvédelmi ombudsman megengedi, lehetőleg tartson rendet, \"biztosítsa
a stabilitást\", de vég-eredményben a lényeges dolgokba ne legyen
beleszólása. A pénz dolgait egy, a választott kormánytól igen, de a
nemzetközi pénzvilágtól korántsem független jegybank intézze. Majd minden
jegybank legyen csupán fiók, mert a minden államban bevezetendő közös pénz
ügyeit egy központi bank intézi. Ez dönt minden, még meglévő nép sorsa
felől. Ha 2002 elején Európa tizenöt államában bevezetik az eurót,
megtörténik a nagy lépés ebbe az irányba. A globalizmus számára
kiemelkedően fontos, hogy a legtagoltabb földrész, a kereszténység és a
világot megváltoztató racionalizmus együttes kultúrájának bölcsője, a
legtöbb egykor nemzeti államot magában foglaló földrész kerüljön bele
először a pénzügyi karámba. A közös pénzzel gyakorlatilag megszűnnek a
nemzeti függetlenségek. A szó mindenütt és állandóan a választásokról esik,
de a megválasztott, önmagát belterjesen és titkosan újratermelő
pénztulajdonos kör uralkodik. Magyarország még az uniónak sem tagja, s az
euró bevezetésétől még messzibb van, a pénzügyi hatalom azonban már
ugyan-azoknak a nemzetközi erőknek a kezében összpontosul, mint az eurós
országokban, és a következő vázlatban, elemzésben éppen azt kívánom
bemutatni, hogy a mára sikeresen meggyengített magyar államba hogyan nyomul
be egy Magyarországra specializálódott tőke, az izraeli tőke, hogyan veszi
át a tényleges hatalmat, nemcsak a gazdasági élet nagy vonalakban való
irányítását tekintve, hanem akár az apró élettények meghatározásában is. A
liberális állam, a kétosztatú tér egyik felén Magyarországon a gyenge
kormányok és állandóan gúzsba kötött állam mellett, a másik terebélyesedő,
terjeszkedő, hatalmi teret a nemzetközi tőke, a pénzvilág, az izraeli cégek
és embereik töltik ki.

A következőkben ezeket a cégeket, a köztük lévő összefüggéseket fogom
elemezni. Ha alcímet adnék ennek a résznek, azt írnám: Plazaország
tulajdonosai. Mindenekelőtt egy érdekes, senki által nem tudott és nem
közölt tény: Budapesten jelenleg 167, azaz százhatvanhét olyan izraeli
tulajdonban vagy döntő izraeli befolyás alatt álló cég, kft., rt., bt.
működik, amelyik vagy kizárólag, vagy részben ingatlanügyletekkel
foglalkozik. Ennek az adatnak a fényében hirtelen megvilágosodik a Grespik
László elleni hajsza célja is. Grespik László, a Fővárosi Közigazgatási
Hivatal vezetője, tehát hivatalból felügyelője a külföldiek
ingatlanvásárlásainak, a fővárosban elsősorban lakásvásárlásainak.
Belenézve a hivatali aktákba, feltűnt neki az évente több mint kétszáz
izraeli ingatlanvásárló és az aránytalanság. A négy-öt milliós Izraelből
több igény érkezik, mint a szomszédos, nyolcvanmilliós Németországból?
Nyilvánosságra hozta az adatot. Második \"Apák és fiúk\".

Majdnem agyonütötte a sajtó, gúny tárgya lett minden mondata, személye.
Üldözik ma is. Az izraeli vagy izraeli többségi tulajdonban álló
ingatlanfejlesztő cégek jegyzéke természetesen rendelkezésre áll, és ha
majd ez a cikksorozat különkiadásban, együttesen is megjelenik, a
jegyzékben ezt is közreadom. Most csak a valóság és a felszín, a sajtó
által felrajzolt hazug világ és a valóság közötti szakadékra kívánok
rámutatni. Ez a 167-es szám még akkor is elképesztő, ha nem mindegyik cég
foglalkozik csak ezzel, és hogyha többnek csak az ezzel kapcsolatos
kutatások, felmérések, és egyáltalán a magyar állam ellenőrzése lehet a
feladata, mások pedig egyéb tevékenységük mellett foglalkoznak ezzel is. De
167 cég, amelyeknek mégiscsak módjukban van izraeli pénzelőik megbízását
teljesítve onnan, vagy máshonnan, de ott is jóváhagyott személyek számára
ingatlant vásárolni, a nagyobbaknak a plazaépítésekbe és más városátalakító
tevékenységekbe belefolyni, ez bizony már szignifikáns. Ez már megszállás,
vagy legalább előkészület arra. Kétségtelen, hogy egyidejűleg megkezdődött
a város, Budapest átalakítása. A plazaépítések, a
bevásárlóközpont-telepítések és a lakóparképítés, a banküvegpaloták köré új
városközpontok szervezése és a lakásvásárlások új városszerkezet, tehát új,
más kultúra megteremtését célozzák. Az új csak úgy léphet a régi helyébe,
ha a régit eltörlik. Budapest sok régi szerkezeti eleméért, elkorhadt
részéért, eldzsumbujosodott negyedéért természetesen nem kár, ha lenne egy
saját magyar terv arra, hogy ezeket mi váltsa fel. Ha az végre megfelelne a
magyar nép ízlésének és nemzeti igényeinek, ha magyar fővárost és benne
magyar kultúrát tervezne, álmodna akárki is a régi helyébe. Budapestet
Kádár körülrakatta alvónegyedekkel, tömbökkel, kockalakótelepekkel, amelyek
többsége már elöregedett. Ez a lakótelep-kultúra, vagy inkább eltömegesedés
sokat ártott az egész városnak, de kétségtelen, hogy megoldotta a harminc
évvel ezelőtti iszonyatos lakáshiányt, és sokaknak, akik ezeken a telepeken
jutottak elfogadható áron lakáshoz, kicsihez és szűkhöz, családi életre
alkalmatlanhoz, mégiscsak nagyon sokat jelentett. Százezreket ma is ez köt
a kádárizmushoz, holott már régen nincs meg az a munkájuk, amiért a lakást
kapták.

Ezek helyett a telepek helyett is mást és máshogyan kellett volna építeni,
s már most gondoskodni kellene arról, hogy mi lesz azokkal az emberekkel,
akiknek jelenleg vagy nemsokára el kell hagyniok a kockaházakat, mert
összedőlnek. Ők fognak a lakóparkokba költözni? Vagy a romok alá kerülnek?
A bevásárlóközpont- és plazakultúra nemzetidegen, de ne gondolja senki,
hogy csak üzleti célokat szolgál. Igen, elsősorban és jelenleg még azt, de
a teljes feltöltődés után ezek a nemzetközivé lett város legfontosabb
közterei lesznek. Az ide érkezett idegen, akinek nincs magyar kultúrája,
csak a nemzetköziben érzi jól magát. Ő még nem tud kutyaeledelt kérni a
kutyájának, neki az a jó, ha le tudja venni a polcról. Neki az otthonosság
érzetét nem a magyar kultúrába való beleilleszkedés, a magyar világhoz való
alkalmazkodás jelenti majd, hanem a nemzetközies űr, illetve a saját otthon
hagyott kultúrájának a jelenléte. Ezért mindent, ami a régi magyarra, a
magyar történelemre utal, el kell sorvasztani, el kell felejteni. Nem
azért, mert az ide érkező netán eleve ellenségesen viseltetik iránta, hanem
egyszerűen azért, mert a megtanulása kényelmetlen, és mert az
érvényesüléshez, a megélhetéshez nincs is szükség magyarságra, magyar
kultúrára. A város nemzetközi, a vezetői zsidók, a tulajdonosok, akik az
őrzött lakóparkokban laknak. Mi pedig, akik kint lakunk, és fő örömünk egy
félnapos ténfergés a plazában, elvagyunk itt. Jó kis ország ez! Mi is volt
a neve azelőtt?

Felsorolni is sok, hány plaza épült vagy van épülőfélben ma Magyarországon
izraeli vállalkozásban. Nincs olyan város, megyeszékhely, ahol ilyen ne
volna tervbe véve, vagy elkezdve, vagy felépítve. A méretek mindenütt
nagyok, akár az egész város minden irányú kiszolgálására elegendők, a
költségek csak tízmilliárd forintokban mérhetők. Ennyi pénzt nem lehet csak
stratégiai befektetésbe helyezni, másnak ebben a nagyságrendben egyszerűen
nincs értelme. Az építési piac viszont kezd betelni. Már megjelentek
híradások az építőkedv lanyhulásáról és a várt hasznok elmaradásáról, az
építés azonban nem áll le, és most már az olyan kisebb települések is szóba
jönnek, mint például Orosháza. A tőke egy része nyomban átáramlik a
gyógyfürdő-létesítésbe. Az újabb, sürgős hódítás: a termálvízkincs.
A bevásárlóközpont- és plazaépítés, mint korábban azt már írtam, egy új
kultúra elterjesztését szolgálja. Erre nézve a legárulkodóbb az, amit a
kijevi - igen, a kijevi! - plazaépítés céljáról és jellegéről az egyik
építő, Székely Péter, a Transelektro Rt. elnök vezérigazgatója közölt a
kijevi magyar nagykövetségen, a Libigy Plaza alapkőletételekor.
\"A bevásárló- és szórakoztatóközpontnak, mint kereskedővárosnak a lakói
bérlők, a mall sétányai mentén sorakoznak az üzleteik, amelyeket sem ajtó,
sem ablak nem köt össze a külvilággal. Kereskedelmi és üzletpolitikai
megfontolásokból az épület kifelé vak kell hogy legyen, tekintettel arra,
hogy üzletei a mall belső sétányaira szervezettek.\"

Más szóval: ezt akár üzlettábornak vagy üzletbörtönnek is nevezhetnénk. S
nagyjából ebben a homokvihartól védő sivatagi stílusban épült meg a Demján
által felépített Westend City Center a Nyugati mellett. Lechner Ödön vagy
Koós Károly nagyobb dicsőségére. Néhány sorral lejjebb kiderül a fogva
tartás üzleti szándéka is: \"Kiemelt szempont, hogy annak is meg kelljen
tenni ezt a gyalogtúrát, aki a második emeleten lévő mozikat, a biliárd-,
vagy bowlingszalont, esetleg az éttermeket kívánja elérni. A mall célja a
kereskedelmi funkciókon túl a szórakoztatás, és adott esetben egy család
valamennyi tagjának egész napon át történő >fogva tartása<.\" Ez már
világos beszéd. A fogva tartás természetesen nemcsak a kijevi ember számára
van elképzelve, hanem a magyar számára is. Ez a stratégiai cél. Ingyen
beléphetsz egy olyan erőd kapuján, amelyben elköltheted a kis pénzed,
eltöltheted az időd minden gondolat, minden kérdésfeltevés nélkül, és
nevezheted az egészet szabadidőprogramnak. Minden zsebbe nyúlásoddal
beleilleszkedhetsz egy szigorú szabályok közé szorított világba, amelyben
már ott szorong, tolong, bambul ezer más társad. Ott van a munkanélküli,
aki csak ezt a nézelődést tudja megengedni magának, ott van az egyke
gyereked, aki ekkor és éppen itt teszi meg a szükséges lépéseket, hogy
ugyanolyan bamba ember váljék belőle, mint a szüleiből, akik idehozták,
annak ellenére, hogy voltaképpen nem érzik jól magukat ők sem. Itt sem és a
világban sem. A plaza voltaképpen ennek a rossz közérzetnek a fel-oldására
szolgál.

A rossz közérzetből, a kielégületlenségből csak akkor válhat ellenállás,
lázadás - ezt jól tudják a plazaépítők -, ha az embernek valódi érzései,
önmagából fakadó kérdései vannak, ha gondolkodik. Ha egy mallban ődöng, és
ki van szakítva a közösségből, elfelejt kérdezni. A rendszerdöntő
forradalmak akkor szoktak kitörni, ha a feltett, de megválaszolatlan
kérdések szervezik ellenálló, robbantó közösséggé a népet, a polgárt, az
ifjút. Ha nincs kérdés, nincs ellenállás. Ha azonban minduntalan elvonja a
figyelmet valami, és mindenre az árcédulákon van a válasz, vagy a villódzó
klipekben, akkor a rossz közérzet tétlen unalomba fúl. Ez a szórakozásalapú
társadalom alapelve: állandó üres szórakoztatással cselekvésképtelen
unalomba fullasztani a tömegembert. Kijevben óriási plaza épül, sokkal
nagyobb, mint akármelyik pesti. De ezt már magyar cég építi. Ez fölöttébb
érdekes, és mindjárt kérdésekre sarkall. A Transelektro? Mit keres ez a
valamikor transzformátorok és egyéb nagy villamossági gépek kereskedelme
céljából, egykor az ötvenes években létrehozott állami vállalat a kijevi
plazaépítésben? Honnan van erre pénze? Mert ide aztán sok kell. Két társa
van Kijevben. Az egyik az az Ofer testvérek különböző cégeinek
átváltozásából keletkezett plazaépítő cég, amelyikkel a Váci úti plazában
is társtulajdonos a Translektro, a másik pedig a Gazprom nevű orosz-ukrán
olaj- és gázóriás, amelyik itthon a Borsodchem-CIB-ügyletben került képbe.

Kiterjedt üzleti tevékenységű cég ez a Transelektro! A turizmustól a
szállításig, az elektromos berendezések gyártásától és forgalmazásától az
építőipari tevékenységig, az ingatlanfejlesztésig mindennel foglalkozik és
mindenütt jelen tud lenni. Afrikában éppen úgy, mint Németországban. Akár
büszkék is lehetnénk rá, hogy van egy ilyen hatalmas magyar nagyvállalat.
Csakhogy éppen ezt nem tudjuk, hogy magyar-e, és hogy valójában kié.
Székely Péteré, az Ofereké, a Leumi Banké? A cég internetes honlapján
mindenről adnak tájékoztatást, csak a tulajdonosi szerkezet honlaprésze
üres. Semmi nincs rajta. A történeti közlésekből is csak annyit tudhatunk
meg, hogy az állami vállalat 1990-ben alakult rt.-vé, és \"1992-ben
fejeződött be a magánosítás\". Ezek Székely Péter szűken mért szavai. A
céget a cég iránt barátságos menedzsment vásárolta meg. Ezt is az
elnök-vezér közli. Pénzről, árról egy szó sincs. Valakik, valakik
jóvoltából, milliárdosok lettek, és most az Oferekkel üzletelnek, akik
nagyon szeretik őket. Még csak egy homályos utalás sincs pénzre, hitelre,
bankgaranciára. Üzleti titok, esetleg államtitok is, sőt esetleg két állam
titka is. Most az Ofer testvérekkel működnek együtt, meg a Gazprommal,
harmonikusan. Csak ennyi tudható. Kijev már az övék, legközelebb
visszaszerzik a meotiszi ingoványokat és megveszik a csodaszarvas agancsát.
Kiállítják, a plazaközönség meg fogja bámulni, de fogalma sem lesz, mit
bámul. Öt perc bámulás egy euró. Vagy sékel.

Az Ofereket, akik hárman voltak, de már csak ketten élnek, korábban, még az
apjuk idejében, aki a cégüket alapította, Hersovicinek, magyaros ejtéssel
Hersovicsnak hívták, de ők valószínűleg nem innen indultak, hanem
Galíciából. Hajóellátó és hajózással üzletelő kicsiny haifai cégből
fejlődött ki a mostanra világcégnek számító vállalkozás, amelyben ma már
megtaláljuk a banktevékenységet - Leumi -, a tőzsdei műveleteket és a
hajóépítést, a kikötőfenntartást egyaránt. Több, hollandokkal közös cégük
is van már. Külföldi tevékenységük fő iránya az utóbbi időben Magyarország
lett, és ezen belül is az ingatlanfejlesztés. Rendkívül büszkék Váci úti
plazájukra, és nyilván ez a büszkeség sarkallja őket, hogy megkezdjék,
ismét a Transelektróval közösen, a plaza mögötti hajó- és jachtkikötő,
szállodalánc és lakópark, valamint szórakoztatócentrum megépítését a Dunán
és a Hajógyári-szigeten. Erről már szóltam, érintőlegesen. Ennek a
központnak az arányai, luxusa, és természetesen a költségei is
elképzelhetetlenül nagyok lesznek.

Bűn ez? Tehetünk talán szemrehányást a Hersovics-Ofereknek, hogy ennyire
terjeszkednek hazánkban? Nem, egyáltalán. Ők csak azt teszik, amit
megtehetnek, amit megengednek nekik, amihez van magyar társ, van magyar
Transelektro. A magyar népnek rójuk fel talán, hogy ezt megengedi, mégpedig
az érdekei ellen? De hiszen fogalma sincs arról, ami történik, és a
jövőjéről, amit szánnak neki, a plazasétányokon főként nincs.

Mi előzte meg a Hersoviciek hatalmas befektetéseit? Nem csupán az, amire
korábban már utaltunk, hogy minden eladóvá vált, és ezért olcsóvá. Ingyenes
lett a telek, nagyon rossz a magyar pénz, és sokkal kevesebb dollár kellett
a beruházáshoz, hanem az is, hogy ezeket a telkeket előttük korábban nem
építette be senki. Ezek a plazatelkek őket várták. Mert ha Magyarországon
még az Antall-kormány idején megrendezi a világkiállítást, akkor nagyon
valószínű, hogy ezeket a telkeket, akár a Hajógyári-szigetet is beépítik.
Ha magyarok nem, németek vagy mások. Szögezzük le: az expó elmaradása
szükséges előfeltétele volt az Oferek betelepülésének. Mert még ha ott, a
szóban forgó helyeken talán nem is, de másutt épült volna sok olyan
centrum, szórakoztatóüzem, amelyik eleve feleslegessé tette volna a mai
plazákat. Mégpedig nemcsak Budapesten, hanem az ország más városaiban is.
De ki akadályozta meg a világkiállítás megrendezését? Elsősorban az SZDSZ.
Meg a bankok, azok, amelyek most az Ofereknek és a Transelektrónak
hitelfedezetet adnak. Az Antall-kormány kétségtelenül nagyot hibázott,
amikor elállt a világkiállítás megrendezésétől, de ma már nem tudjuk
kideríteni, milyen és mekkora nyomás nehezedett rá. Végeredményben nem az
SZDSZ hárította el a világkiállítást, hanem nála sokkal nagyobb erők,
amelyek ezt a liberális pártot megbízták az elhárítással. Azt nem
mondhatjuk, hogy éppen az Oferek, akik most fényesen érzik magukat
Magyarországon, s legjobban a plazájukban. Előbb Bécs állt el az expó
megrendezésétől, aztán Budapest adta fel. Ausztriának akkor
szociáldemokrata kormánya volt, Magyarországnak csak 1994-ben lett
szocialistája. Az a tőke, amelyik most itt van, épít, vásárol és lakik,
akkor még nem volt készen erre a műveletre. Drágállotta a telket,
bizonytalannak ítélte a helyzetet, és a pénz sem érkezett még meg a
bankjába. Az a magyar pénz, amelyik ekkoriban indult el kifelé, vagy
valahová. A HVG 2000. június 3-i számában írta: \"Csak diszkréten és
szeriőzen - ez volt az az elv, amely a bécsi Central Wechsel- und
Creditbank (CW) vezetőit a kilencvenes évek első felében arra ösztökélte,
hogy elfogadják egyik ügyfelük, Jevgenyij Lejbovics (vagy ahogyan
Magyarországon bejegyzett társaságainak okirataiban szerepel: Evgeni
Leibovich) ajánlatát, miszerint a bank más ügyfeleinek is érdemes igénybe
venni azt a komoly és megbízható svájci vagyonkezelőt, aki neki dolgozik.\"


A CW Bank vezetői hallgattak a jó rokonra, és több megbízást adtak a
zürichi Zeno A. Meier úrnak, Leibovichnak pedig potom 8,2 millió dollárt,
1996-ban, amit ő, Leibovich hogyan, hogyan nem, izraeli bankszámlákon
helyezett el. Javukra legyen írva, a CW Bank kihelyezői gyanakodni kezdtek,
és visszakérték a pénzt. Kérték, de nem kapták, csak a felét. A többi
eltűnt Leibovichcsal együtt. Akkor már ismét Surányi György volt az MNB
elnöke, vagyis a CW Bank tulajdonosa. Az elnök úr, a nemzetközi
szaktekintély, az Orbán-kormány jóvoltából a 150 milliárdos CW Bank-hiány
ellenére kitölthette elnöki idejét, minden bizonylatot megsemmisíthetett,
és utolsó fázisként még ki is tüntették. Az SZDSZ-es és most már MSZP-s
pénzpolitika embere ő, a beavatott. Mondani sem kell, ellenezte a
világkiállítást. Jelenleg a CIB Bank igazgatóságának elnöke.

Most rajzoljunk köröket, és írjuk bele azt, amit eddig tudunk, vagy tudni
vélünk. Aztán kössük össze a középpontokat. Első kör: Magyarországon
rendszerváltás történik, de a bankárok a helyükön maradnak, mert ők azzal,
hogy bankárok, a kapitalizmus hívei, eleve reformereknek vannak
nyilvánítva. Második kör: a nemzeti kormány, hogy a helyükön maradt
bankárok és azok nemzetközi támogatóinak, rokonainak, barátainak
jóindulatát elnyerje és a helyén maradhasson, paktumot köt a bankárok
kijáróival, az SZDSZ-szel. Harmadik kör: megkezdődik a széthitelezés, a
Leibovicsok - meg persze mások is! - viszik a pénzt. Jön az első
bankkonszolidáció, majd a második, az ország elszegényedik, már gondolni
sem lehet a világkiállításra, a kormány megbukik, majd a szocialista
kormány végighajtja a gyors, mindenre kiterjedő privatizációt, a bányabéka
alfele alatt stabilizálja a magyar életszínvonalat. Negyedik kör: jönnek az
Oferek, épülnek a plazák.

Ez kétségtelenül tág kör, időben is több eseményt ölel magába, de hát a
Jupiter is sokkal nagyobb, mint a Mars. Ebben a körben mellesleg még
kormányváltás is történt. \"Rendszerváltásnál kevesebb, kormányváltásnál
több.\" A köröket a pénzpolitika, a pénzuralom változatlansága köti össze,
az adósságokkal való állandó küzdelem, de az is kétségtelen, hogy már az
első kör leglényegesebb cselekményei, tényei is az Oferek irányába
mutatnak, holott nekik, személy szerint, még hírük-hamvuk sincs.

A pénzuralom vonalával párhuzamosan van aztán egy másik dolog is, amelyik
az egész rendszerváltáson, annak minden korszakán végighúzódik. Ez pedig az
antiszemitizmus. Akár nagytakarítás és elszámoltatás, akár médiaháború,
akár az egyes pártok arculata és a demokráciához való viszonya, akár Szent
Korona, akár országzászló és címer, akár az európai normák a téma:
mindegyikben hallgatólagosan vagy nyíltan benne van az antiszemitizmus
kérdése. Aki a Szent Koronát akarja, aki a magyarság turáni eredetét
vallja, aki rendet akar teremteni a Rádióban és a Televízióban, aki részt
vesz a csíksomlyói búcsún, vagy aki Trianonról beszél, annak vigyáznia
kell, nehogy az antiszemitizmus gyanújába keveredjék. 1987. szeptember 27-e
óta, amióta összeültek a lakiteleki sátor alatt a népi írók és történészek,
és nem hívtak meg maguk közé minden liberálist, későbbi SZDSZ-est, magyarán
zsidót, és amióta a New York Times már másnap megírta, hogy Magyarországon,
Lakiteleken összeültek a nacionalisták beleértendő: antiszemiták -, azóta a
leglényegesebb politikai történéseket levizsgáztatják ebből a kérdésből. Ez
fő szempont a kormányok összeállításakor, és minden magyar kormánynak meg
kell küzdenie a nemzetközi elismerésért, le kell vizsgáznia és
biztosítékokat kell nyújtania valahol, hogy nem antiszemita. A nemzetnek és
különösen már gyanúba keveredett tényezőknek tilos vizsgálnia, hogy ki
milyen származású, vagy elkötelezettségű esetleg házasság révén, de látható
és érezhető, hogy valahol szemben viszont mindezt számon tartják, pontosan
tudják mindenkiről, aki számít, hogy milyen származású, mit lehet várni
tőle és hová lehet és hová nem lehet kinevezni. Ezek a nyilvántartások
működnek, és szigorúan érvényesítik akaratukat a gazdáik.

Vannak, akik büntetlenséget élveznek, mert ez a nyilvántartás megvédi őket,
és vannak szerencsétlenek, akik sejtenek erről valamit, és megpróbálnak nem
odatartozóként védelmet keresni ennél a fórumnál. Torgyán József, amikor
bajba került, vagy irányt váltva előrébb akart settenk