Miért is van szükség az Egészségügy megreformálására?

Ma már a laikusok számára is világos az a helyzet, hogy az Egészségügy rendszerében valami nem stimmel, hogy különböző bajok vannak. De, hogy ezek pontosan mik és milyen folyamatok vezettek idáig, arról már nagyon eltérő vélekedések keringenek.

Több, mint 25 évet az Egészségügyben eltöltve, bár nem orvosként, sokat láttam.

Előzmények

Annó, a szocializmus meghirdette a gondoskodó államot. Ez az Egészségügy esetében azt jelentette, hogy alapvetően az állam minden állampolgárának biztosította az egészségügyi ellátást. Ezt azonban nem teljesen ingyen, hanem annak fejében, hogy minden munkavállalótól kér (a fizetéséből levon) az egészségügyi ellátások finanszírozására hozzájárulást. Ez a hozzájárulás persze összességében nem fedezte az egészségügy teljes fenntartását, azt az államnak ki kellett egészítenie. Végül is ezekből a pénzekből kellett fedezni egyrészt a létesítmények fenntartását, működését, másrészt a szakmai tevékenységet (eszközök, gyógyszer, stb), valamint a dolgozók béreit. A kezdeti egyensúly azonban nagyon hamar felborult, már a ’60-as évektől, de némi túlzással azt is mondhatnám, soha nem is jött létre. Ugyanis az állam mindig is csak a szükséges minimumot  akarta e rendszerbe beletenni. Pató Pál módjára folyamatosan elodázta a szükséges infrastruktúra fejlesztést, az eszközök megújítására is csak nagy nehezen lehetett a pénzt előteremteni, ami pedig a béreket illeti, az egyrészt az akkori általánosan alacsony bértáblák szerinti volt. Másrészt már akkor is rájátszott az állam arra a cinikus szemléletre, hogy kihasználja az egészségügyi dolgozók hivatásszeretetét, miszerint egyetlen egészségügyi dolgozó sem fogja ellátatlanul hagyni a betegét csak azért, mert kevés a fizetése. Tehát a béreken már akkor elkezdtek spórolni.

A romlás útja

Ez az állapot –mai szóhasználattal élve- az alulfinanszírozás volt. Ez konkrétan azt jelentete, hogy az épületek egyre jobban lepusztultak, az eszköz- és műszerpark elavultá vált, így az ellátás körülményei rohamosan romlottak, mindezt szinte minimál béren (bár ez a fogalom akkor még nem létezett). A szakma persze érezte, hogy ez nincs így jól. Ugyanakkor az is látnivaló volt, hogy az államnak nem akaródzik ezen a helyzeten változtatni, nem akar az Egészségügyre többet költeni. A bajok orvoslására ezért indult meg, ma úgy mondanánk, lobbizás, akkor a protekciók keresése. Az Egészségügy vezető beosztású dolgozói (osztályvezető főorvosok, kórházigazgatók) elkezdték a saját bajaik megoldására az összeköttetéseiket, a kapcsolataikat felhasználni. És úgy tűnik, ez bevált. Egyre több helyen ílymódon vált lehetségessé az elavult műszerek lecserélése újakra. Ugyanakkor ezzel a helyzettel az emberek is tisztában voltak, ezért, egyéb emberi tényezőkkel együtt, kialakult a hálapénz kategóriája. Most már csak az épületek állaga nem javult, azaz rohamosan pusztult. A ’80-as évekre ez odáig fajult, hogy a betegeket már sok helyen nem tudták kórteremben elhelyezni, a folyosókon fektettek sokakat (ebben személyes élményem is van).

A szakadék egyre tágul

Mivel a működés fenntartására csak a minimumot fordította az állam, a szakma felkutatott minden lehetséges módot e helyzet javítására. Az egyik, a már említett protekció igénybevétele új eszközök beszrezésére. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy valamely főorvos valamilyen folyóiratban, vagy konferencián felfedezett valami újat, akkor annak megszerzése érdekében kapcsolatai révén szerzett pénzt a kórháznak. Ugyanakkor a kórházak gazdasági vezetőit szorította a spórolás kényszere, ezért erősen cenzúrázni kezdték ezeket a beszerzéseket. Itt jön az első csavar! A szakmai alapon indokolt eszközök, berendezések vásárlását gazdasági indokok alapján redukálni kezdték. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha egy gazdasági igazgató túlbuzgó volt, akkor pl. a vásárlandó berendezéshez nem engedélyezte a tartozékok megvételét, csak az alapgépet. Ez a szemlélet vezetett rövid időn belül oda, hogy elszaporodtak a méreg drágán beszerzett, de mégsem használható berendezések a kórházakban. Sok olyan berendezésről tudunk, amelyet még csak bekapcsolni sem lehetett, mert alapvető tartozékot nem vettek meg hozzá, mondván, az csak opció volt, tehát lespórolták! Összességében ez oda vezetett, hogy tovább növekedett az Egészségügyre fordított állami kiadás, ugyanakkor a helyzet alig javult. Persze, ez a lobbizás a beszerzésekért nem állt meg, sőt erősödött és még a mai napig is működik. Az olyan méregdrága berendezések, mint például az első CT-k (Computer Tomográf=számítógéppel támogatott röntgen rétegfelvételi berendezés) is így kerültek be az országba. Az infrastruktúra lepusztultsága viszont a ’80-as évek végére tarthatalanná vált, muszály volt ide is fejlesztéseket invesztálni. Itt jön a második csavar. Azonban ezekben a fejlesztésekben is érvényesült a már jól bejáratott protekciózás. A következmény az lett, hogy több helyen a tényleges igényekhez képest túlfejlesztették a kórházakat. Központi kontroll nem volt, csak a helyi „akarom”. Az Egészségügy még drágább lett! Ugyanakkor hamarosan eljött az üresen álló ágyak állapota.

Kísérletek a helyzet kiigazítására

A ’90-es évek elején bevezetett teljesítmény finanszírozás ebben az állapotban találta az Egészségügyet. Ekkor a cél még a valóban a jól működő, jól működtethető Egészségügy megteremtése volt. Az elgondolás szerint a kórházak működéséhez szükséges fedezetet a tényleges betegellátás arányában kapja meg minden intézmény. Az elv szép, de, hát mint tudjuk, az ördög a részletekben lakozik. Mert mi is történt (és történik még ma is) a gyakorlatban? A finanszírozás alapját, a beavatkozások, vizsgálatok pontértékeit finoman fogalmazva is, szűkmarkúan állapították meg. Ezt a helyzetet azonban különbözö trükkökkel (amiket itt most had ne soroljak fel) némiképp kompenzálni lehet azért, hogy az intézmények mégis elegendő pénzhez jussanak a működésük érdekében. Persze ezt az OEP is tudja, ezért veszi vissza folyamatosan ezt a keretet. Ezzel ördögi spirált iditva el, mert ez viszont tovább ösztönzi az intézményeket a kiskapuk keresésére, másrészt a már ésszerűtlen költségvisszafogásra (A kórházban fekvő beteg ma már nem kap gyógyszert, azt a családnak kell megvennie a patikában és bevinnie a kórházba! Megáll az ész!). Az azért legyen világos: ez a forrás csak a gyógyítás finanszírozását szolgálja. Az épület üzemeltetésére és a bérekre továbbra is az Önkormányzatok adják a pénzt, sajnos, egyre kevesebbet (ezért is olyan húsbavágó, hogy évről-évre csökkenti az állam az önkormányzatok keretét).

A pénzszerzés egy másik szegmense az un. körbetartozás alkalmazása. Az intézmények egyszerűen nem utalják át időben a nekik benyújtott számlák ellenértékét. Az így parkoló pénz az intézménynek kamatozik, míg a szolgáltatónál ez a pénz hiányként jelentkezik. Ennek ellensúlyozására a szolgáltató is ugyanerre a lépésre kényszerül az ő beszállítóival szemben. Így alakul ki a körbetartozás, azaz mindenki tartozik mindenkinek. Hogy ez erkölcstelen és törvénybe ütközik? Kit érdekel! Kötbért senki sem mer benyújtani, mert az egyenlő a megbízás elvesztésével. És miután ezt a gyakorlatot az állam, a bankok, de mára már a gazdasági élet minden szereplője előszeretettel alkalmazza, mondhatjuk, hogy minden törvény csak annyit ér, amennyit betartanak belőle (de ez már egy másik történet). A harmadik csavar: színre lép Kökény Mihály ( eredetileg kardiológus, majd a Kardiológiai Intézet pártitkári posztjából az EÜ. Minisztériumba, végül a miniszteri bársonyszékbe avanzsált.), aki megálmodta a mai eü. reformokat.

Miből is áll a reform?

Az első ötlet az ágyak számának csökkentése. Bevezette az ágyszám szerinti finanszírozást. Ennek lényege, hogy a kórházakat abban tette érdekelté, hogy minél kevesebb ágyszáma legyen. Ez a gyakorlatban fűnyíró elv szerinti ágyszám csökkentést eredményezett. Intézmények kerültek olyan helyzetbe, hogy megint kevesebb lett az ágyszámuk a kelleténél, viszont ez a szabályzás ezzel már nem törődőtt. Azzal viszont igen, hogy ezen „áldásos” intézkedésnek köszönhetően, „kihasználatlan” épületek keletkeztek. Kinyilatkozták, hogy ezek azok a tényezők, amik viszik a pénzt, tehát kézenfekvő az ilyen „kihasználatlan” kórházak bezárása, a maradék kórházak összevonása mellett. Negyedik csavar: Rövidesen rájöttek, hogy ez a helyzet kiváló alap az ilyen ingatlanok eladására, amiből az ötlet gazdáinak megint csak leesik a baksis. Hogy az egészségügyi ellátás ugyanakkor romlik, sorvad, Kökényt és csapatát, most utódját, Molnár Lajost ez egy cseppet sem érdekli, a bezsebelhető pénz szaga mindent elnyom. Mára ez a törekvés odáig erősödhetett, hogy már törvényi szintre emelkedett az egészségügyi rendszer szétverése, az egészségügy vagyonának magán kézbe való átjátszása. A minap elfogadott Új Egészségügyi törvény szerint Magyarország 140 kórházából mindössze 39 maradt állami kézen! A maradékra a teljes sorvadás, végül az eladás vár. Erre játszanak! Emellett a finanszírozás folyamatos csökkentésének srófját is tovább húzzák. Emellett kitaláltak egy újabb sarcot, a vizitdíjat. Azonban, ez úgy tűnik, a visszájára sül el. Az esetenkénti 300 Ft bevétel messze nincs arányban az ennek beszedésével és adminisztrálásával járó kiadásokkal, többlet terhekkel. Ugyan ezt kezdik látni, mert miért is adtak volna mentességet kb. 4 millió honfitársunknak (fiatalkorúak, eü. rászorulók), de még nem ismerik be, hogy hülyeséget csináltak. Ennek is eljön hamarosan az ideje.

Végül pedig mindezt a finanszírozási rendszer szétverésével koronázzák meg. Ugyanis az OEP vagyona tekintélyes (évi kb. ötszáz milliárd forint), erre is fáj a hiénák foga. Ennek a vagyonnak az átjátszását azzal a hazug szöveggel „ideologizálták meg”, hogy a finanszírozás a „potyautasok” miatt veszteséges, azaz a TB csalók viszik csődbe az OEP-et. Az évi ötszáz milliárdhoz képest az a néhány száz csaló mit számit? Csepp a tengerben. Rendben van, szűrjék ki a csalókat! De nem ezt teszik. Meg kell szüntetni az egészségügyi ellátás ingyenességét -mondják. Mikor volt ingyenes az egészségügy? Soha, most sem az. De az igazi ok nem ez. Az OEP- vagyon nagyon is kéne a különböző biztosítóknak. Ebben pedig megint csak partner a velejéig korrupt vezetés. A recept viszont már ismerős. A biztosítók először minden szépet-jót ígérnek a leendő ügyfeleiknek, azután a konkrét biztosítási feltételekkel teljesen kiszogáltatottá teszik őket. Magyarul: egy minimális szolgáltatást adó alap után a következő lépcső(k) már aránytalanul sokba kerülnek. Ugyanakkor csak a fiatalokkal, egészségesekkel hajlandók szerződni, mert náluk minimális a kockázat, nagy a haszon, az idősek viszont magukra maradnak. Ők fizessenek az ellátásért, ha tudnak, ha pedig nem, hát, sajnáljuk! Milyen cinikus, álságos magatartás! Most efelé rohanunk. Közben pedig az egészségügyben dolgozók egymás után hagyják el a pályát, a nővérhiány már katasztrófális, a fiatal orvosok külföldre mennek dolgozni, az itthoni bér 10-15-szöröséért. Mind eközben pedig a beteg ember számít a legkevesebbet, tulajdonképpen csak akadály ebben az ördögi gépezetben, hát „tegyünk róla, hogy minél kevesebben legyenek”!

 Meg kell állítani ezt az ámokfutást!

2006-12-20

Író: Gkener